(Patrice van Eersel: Az ötödik álom)

"Kezdetben a Nagy Szellem aludt a semmiben.
Álma az örökkévalóság óta tartott.
Aztán egyszer csak, nem tudni miért, álmot látott az éjszakában.
Hatalmas vágy szállta meg…
És megálmodta a fényt.
Ez volt az első álom. A legelső utazás.
Hosszúú, hosszúú ideig kereste a fény a beteljesülését.
Amikor végre rátalált, látta, hogy az áttetszőség az.
És úrrá lett az áttetszőség.
Aztán, amikor már kipróbálta a színek összes elképzelhető játékát, az áttetszőséget eltöltötte a vágy valami másra.
Most ő kezdett álmodni. Ő, aki annyira könnyű volt, nehéznek álmodta magát.
Akkor megjelent a kavics. És ez volt a második álom. A második utazás.
Hosszúú, hosszúú ideig kereste a kavics a beteljesülését.
Amikor végre megtalálta, látta, hogy a kristály az.
És úrrá lett a kristály.
De azután, hogy kipróbálta a fény tükröződésének összes játékát, másra vágyott, ami felülmúlja azt.
Most ő álmodott.
Ő, aki olyan szabályos volt, egyenes és kemény, gyöngédségről, puhaságról, törékenységről álmodott.
Akkor megjelent a virág. És ez volt a harmadik álom, a harmadik utazás.
Hosszúú, hosszúú ideig kereste a virág, az illat érzékisége a beteljesülését, mire végre megtalálta.
És látta, hogy a fa az.
És a fa úrrá lett a világban.
A fán volt az álomlátás sora.
A fa, mélyen a földbe gyökerezve, azt álmodta, hogy szabadon járkál és eszeveszetten csavarog a világban.
Akkor megjelent a földigiliszta. És ez volt a negyedik álom.
Hosszúú hosszúú ideig kereste a földigiliszta a beteljesülését. Fölvette a kismalac, a sas, a puma, a csörgőkígyó alakját.
Hosszú ideig keresgélt.
Aztán egy szép napon, egy hatalmas vízfoltból… Az óceán kellős közepéből…
furcsa lény emelkedett ki, amelyben a föld minden állata megtalálta a beteljesülését.
És látták, hogy ez a bálna!
Sokáig uralta a Földet ez a hatalmas, zenélő hegy. És minden így is maradhatott volna, mert nagyon szép volt. Csakhogy…
Azután, hogy sok-sok holdéven át énekelt, egyszerre a bálna sem tudott ellenállni őrült vágya beteljesítésének.
A világok mélyén élve a bálna azt álmodta, hogy elszakad onnan.
És akkor…!
Akkor egyszer csak megjelentünk mi, emberek.
Mert mi vagyunk az ötödik álom. És rajtunk a sor: az ötödik beteljesülés, van eljövendőben.”

És mi az ötödik beteljesülés, ami eljövend? Erről nem szól a mese. Csak a bálnák tudhatják. Még nem írták meg a történet végét. Egy azonban biztosnak látszik: ha szeretnénk megtalálni a beteljesülésünket, és ha esetleg folytatni akarjuk a játékot, akkor hallgatnunk kell az előző álmok beteljesüléseire: értsük meg és szeressük a fényt, a kristályt, a fákat és a bálnát.
És bizony mondom néktek: Nagyon vigyázzatok! Látnotok kell, hogy:
„ A fény teljessége rejtezik a leghalványabb színben.
Kristály szunnyad minden útszéli kavicsban.
Majomkenyérfa álmodik a legkisebb fűszálban.
És bálna lakozik minden földigilisztában.”

Az ember, pedig nem a „legszebb állat”, hanem az állat legszebb álma! És ez az álom még befejezetlen. És mi lesz akkor, ha megöljük az utolsó bálnát is, amelyik rólunk álmodik?

Egyszer régen, mikor az időt még nem mérték a szigorúan kattogó fogaskerekek, élt akkoriban egy ősz öregapó, akinek semmi egyebe nem volt, csak két szerető gyermeke: Bálna és Delfin, egy behemót fiú és egy szorgos leányka. Nem is vágyott ő soha földek és tengerek gazdag kincseire, csak gyermekei boldogságára.
– Én nem maradhatok itt veletek, hamarosan el kell mennem, de ti sose hagyjátok el egymást! – mondta gyakran, és egy gyászos reggelen, könnyű lelke végleg elrepült.
Ettől kezdve a két testvér úgy óvta egymást, mint ahogy édesapjuk tette, valaha. Szegényebbek voltak, mint a templom egerének legkisebb bolhája, ám a törékeny Delfin serényen dolgozott, szántott és vetett, aratott és őrölt, így tudott sütni olykor a kemencében egy mosolygós, kis kenyérkét. Csakhogy a melák Bálna lusta volt, és olyan mohó, hogy felfalt minden fényes kiscipót, amit csak húga kisütött, és mivel a munkához nem fűlt a foga, egyre kövérebbre, és kövérebbre hízott.
Ám egy este kinyitotta Delfin a kemenceajtót, és így szólt:
– Ezt a kiscipót holnap elviszem a legfőbb varázslónak, Terekurának, hogy ezután is legyen jószívű hozzánk, ne bántson minket.
De bizony, másnapra ennek a cipónak is nyoma veszett Bálna feneketlen gyomrában, és mivel a legfőbb varázslónak egy picinyke morzsa sem jutott belőle, rettentően megharagudott. – Bálna! Légy átkozott, ne kerülj többé az emberek szeme elé, süllyedj el szégyenedben! – kiáltott dühöngve Terekura. – Egy ilyen óriás, mint te, nem bújhat el a szárazon, ezért ettől a pillanattól kezdve, neked és utódaidnak örökké az óceánok mélyén kell bujdokolnotok. Csak friss levegőért bukkanhattok fel, néha, és sosem pihenhettek, mindig úsznotok kell, hogy jóllakjatok!
Attól a naptól fogva, Bálnát senki nem látta többé. Még Delfin sem sejtette, hová tűnt az ő kedves, behemót fivére, de valami a szíve mélyén mindig az óceánhoz hívta. Hajnalonta leült a végtelen vizek partján, és eszébe jutottak öregapó aggódó szavai.
Lám – gondolta magában –, Bálna mégis itt hagyott. Szomorúan nézte a fehéren fodrozódó hullámokat, mígnem egy reggel odaúszott hozzá Százvizetvi sellő, az óceán csodatévő vizitündére.
– Látom arcodon a mérhetetlen bánatot – mondta –, mi bánt ennyire, hogy még a suttogó hullámok szelíd muzsikája sem vidít fel?
– Magam sem értem, mi történt... – felelte Delfin, és elmesélte, hogyan maradt árván, és egyedül.
Százvizetvi sellő nagyon megszánta, de tudta, mi módon segíthet rajta.
– Én láttam a Bátyádat, itt, az óceán vizében, és te is megtalálhatod. Ha belebújsz a ruhámba, könnyedén siklasz a legszilajabb hullámok között, kitérnek előled az éles korallzátonyok, és a legmélyebb tengerek alján is felkavarhatod az iszapot. Csak az a fontos, bízz a varázserőmben, és mindig végy mély lélegzetet, mielőtt alámerülsz! Addig én felveszem a te ruhádat, és meglesem, mit tesznek az emberek, a homokos fövenyen túl.
Így is történt, Száz vizet vivő sellő és Delfin ruhát cseréltek, egyik elmerült az emberek zajló tengerében, a másik, pedig a sűrű óceánban. Talán a kis Delfin hamarosan megtalálta a lomha Bálnát, és talán Száz vizet vivő sellő is boldogan élt, az emberek között, de a ruhájukat, biztosan nem cserélték vissza, soha többé.