A Kék Bolygó Egyesület és a The Explorer magazin közös kutatóútja, az Első Magyar Ámbráscet Expedíció az Azori-szigetek vizeire kalauzol el bennünket. Ez a videó-előzetes Sásdi Zsolt, Magyarország egyik nemzetközileg is elismert búvároperatőrének munkája, aki szintén részt vett a felfedezőúton. Az expedícióról hamarosan elkészül a teljes dokumentumfilm is.

Az előzetes megnézhető Sásdi Zsolt honlapján

Hogy milyen is az élet a hajón, amikor mindenhol fényképezőgépekkel, kamerákkal és távcsövekkel futkosunk? Elmondhatatlanul vicces! Két kamerával vesszük a történeteket, no meg egy vízalattival is. Hárman kamerával, hárman pedig fényképezőgéppel a kezünkben próbálunk kapaszkodni, ahol csak lehet. Egymásba, a kötelekbe, a bumba, az árbocba, az orrvitorlába stb. attól függően, mikor, mit érünk el. Miután dokumentumfilmet is forgatunk nem ártana, ha komolyra vennénk a figurát, de nem igazán tudjuk, mert már a körülményeink is kacagtatóak. Dől a hajó, csúszkálunk ide-oda, izegnek mozognak a delfinek, cikáznak az orrban, mi pedig sokszor egymás hegyén hátán próbáljuk megörökíteni őket. Amikor mindannyian az orrból lógtunk kifelé, szó szerint majdnem beleestünk volna a vízbe, ha épp nem ül a lábunkra vagy a hátunkra valaki. Bálint legtöbbször a delfinek hátát simogatta, olyan mélyre hajolt a kamerával. Ők nem is zavartatták magukat, csak nézték, ki is ez a viccmester, még nem látták errefelé... Izgalmas az is, amikor meglátunk egy ámbráscetet a távolban ezerrel bukdácsolunk a hullámokon, hogy odaérjünk a közelébe mielőtt lemerülne. Próbáljuk elkapni a farokuszonyát... persze csak fényképezővel fotó azonosítási célból! A legédesebb az, amikor épp elkaptuk az egyiket és valaki felkiált, hogy 'blow' (fújt) és már bukdácsolunk is tovább egy másikhoz. Napok telnek el így, egyik ámbrást fényképezzük a másik után, párafelhőjük messzire ellátszik, ezért úgy 15 percenként lovagoljuk meg a hullámokat. Közben persze vigyáznunk kell arra is, hogy a kameráink épségben maradjanak. Lisa már nagyon gyakorlott hullámszörfös, csak áll a hajóban komótosan, lobog a nadrágja a szélben, nincs egy fölösleges mozdulata sem, mi meg ugrándozunk és kacagunk körülötte, mint a rakoncátlan gyerekek. Néha eszünkbe jut egy-egy szép dal, amit két lovaglás között elénekelünk, aztán újra megpróbálunk koncentrálni. A kamera előtt kicsit azért még izgulunk, ezért többször is felveszünk egy-egy jelenetet. Csapó 328! És forog! - mondja Zsolti. Én nagyon élvezem, mert ezektől a szívmelengető játékos hozzáállástól lesz igazán élvezetes a munkánk. Lisa jól szórakozik, bölcsen figyeli a tanítványait, kacag az előadásunkon, néha megjegyzi kapaszkodjatok, mert jön egy nagy... lám.

Péntek 13 babonája csak babona. Az egyik legjobb napunk volt. Reggel felszálltunk egy kifejezetten erre a célra készült bálna megfigyelő motorosra. Ez egy két szintes hajó, mindkettőn vezetőállással. Jó gyorsan lehet vele hasítani. Nem úgy siklik mint a vitorlás hanem ütődik-verődik a hullámokhoz mint egy dióhéj. Ha egy helyben áll akkor is billeg rendesen. Egész nap ezzel rohangáltunk ámbráscetek után, közben találkoztunk közönséges, csíkos és palackorrú delfinek kisebb csoportjaival is. Olyan volt mintha síelnék egész nap: kapaszkodás a korlátba, térd lazán hagyva, hogy vegye az akadályokat. A hajóról 100 m hosszú vezetéken hidrofont vontattunk. Felvehettem a fejhallgatót. A zavaró motor zajok közt lehetett hallani a bálnák kattogó-csattogó eszmecseréjét a víz alatt. Jeee. A vezető azt magyarázta ha az egyik oldalról hallod akkor a hajó mögött, ha a másik oldalról akkor a hajó előtt, ha két oldalról akkor 360 fokban lehetnek állatok. Így a hozzávetőleges irányukat lehet belőni. Több ámbrást is megközelítettünk, de a legdurvább az volt, amikor egy hatalmas hímet (kb.16 méteres) 50 méterről figyelhettünk, ahogy levegőt pumpál a szervezetébe a következő merüléséhez. Képzelj el egy lebegő vasúti kocsit aminek csak a teteje látszódik a felszínen és a víz át-át csap rajta. Egy óriás. Mindenki lélegzet visszafojtva hallgatta ahogy fújta a vízoszlopokat. Végül ahogy lenni szokott, elkezdte görbíteni a hátát a merüléshez és csak jött, még jött a teste, végül a hatalmas farokúszó is alámerült. Akkor lehetett érezni csak igazán milyen hosszú is valójában. Össznépi ováció, magas tartás. Érdemes volt élni. A visszafele út végén közvetlen a part mellett haladtunk óriási madárcsapatokkal körülvéve akik halrajokat üldöztek. Két helyen megálltunk a parti sziklák tövében és élveztünk újfent, ahogy az óceán hullámai hihetetlen színekben nyaldossák a bazalt hegyeket. Délután a túra végére mintha agyonvertek volna, de euforikus hangulatban szálltunk partra. Később két robogót béreltünk és ízirájdereztünk egyet Horta közelében. Megint különböző partszakaszokon álltunk meg. Továbbra is szuperlatívuszok. Operatőr Zsolti és Anikó rendesen tehénbélsárba lépett. Az egyik helyen az út mellett olyan egyenletes, puha, süppedős volt a fű, mintha a világ legmenőbb szőnyegpadlóján járnánk. Le is kelletett feküdnünk rája. Este szolid búcsúvacsora, sorozatos köszönet nyilvánításokkal. Holnap indulunk haza. Lehet ezt még fokozni? Másnap kiderült: igen :)

Május 11. Ma reggel átkompoztunk a Pico szigetre. Nem tisztázott hogy a helyi taxis szedett fel minket vagy fordítva, de sikertelen alkudozás után jött még 1 taxi az Úr feleségével és így mindannyian befértünk. Nagyon kedvesnek és profi túravezetőknek bizonyultak. Körbe autóztuk a szigetet. Az egész sziget egy nagy vulkán. Kiömlött, megkövesedett láva. Ahol nálunk föld van a lábad alatt, itt pont olyan vöröses-szürkés-fekete salak amit nagyapám minden reggel kiszedett a vegyes-tüzelésűből és a szőlőtőkék alá szórt. Ahogy az anyag elérte az óceánt és kihűlt eszméletlen partszakaszokat alakított ki. Több helyen megálltunk és lementünk a vízhez. Álltunk és káromkodtunk a gyönyörtől. A házakat a fekete bazaltból építik ami tulajdonképpen a lávakő, amin sütünk. Nagyon hatékonyan veszi fel és tárolja a hőt, ha megfogod érzed, hogy meleg még így 17-18 fokban, kissé felhős időben is. Milyen lehet nyáron, tűző napsütésben? Az ablakok általában pirosak hogy enyhítsék a szomorkás megjelenést. Nekem csont feketén is tetszenének, mert az egész sziget kőkemény metál. Láttunk kutakat amik régen az édesvizet adták úgy, hogy a bennük lévő bazalt kiszűrte a sót a tengervízből. A növényzet elképesztő. Nem tudom leírni, mert mindenről az jutott eszembe: "ezmegmiez?!", de nagyon buja és szuperzöld. A komp 18:00-kor indult vissza. Kezet csókoltunk vezetőinknek és kihajózva még egyszer rácsorgattuk a nyálunkat a part közeli sziklaképződményekre. Jézusmárja!, Isten ma is közel volt hozzánk, ateista létemre, bizony mondom néktek.

Kubányi Bálint

A mai nap kivételesnek számított az expedíciónk során (bár mindegyik nap annak számít ;) A sok eső és viharos tenger után végre megajándékozott az ég bennünket egy kis napfénnyel, s így sikerült szinte az egész napot tengeren töltenünk. A fáradhatatlan és hosszas kémlelések meghozták gyümölcsüket; 6 különböző egyedet sikerült ma megfigyelnünk, és mindegyik (kivéve a borjú) farokúszójáról sikerült fotó-identifikációs fényképet készítenünk!

Fotó: Pereszlényi Zsuzsanna

Több alakalommal is nyomon követhettük, ahogy egy nőstény példány a borjával a felszínen pihen. A nagyjából egy/másfél éves borjú anyatejen kívül egyéb táplálékot nem fogyaszt (két éves korukig nem vadásznak). A szoptatásról árulkodó jeleket mi magunk is megfigyelhettük; az anyaállat hosszabb időt tölt légcserével, és lassan úszik, a kis ámbráscet ilyenkor szoros közelségben meggörbíti hátát és lebukik, míg anyja békésen a felszín közelben marad. Ez egyértelmű jele annak, hogy anyatejért merült alá. Ám a felszín alatt nem tudtuk szemügyre venni az eseményt, de az ilyen esetekben minimálisra kell csökkentenünk jelenlétünk által okozott esetleges zavarást, és csakis a távolból szemlélhettük az eseményeket. Nem sokkal később felbukkant egy harmadik példány is, feltételezhetően szintén nőstény. Mikor a borjú étvágyát sikerült kielégítenie az anyának, lemerült a mélybe, hogy ő maga is zsákmányt keressen. Az ilyen esetek többségében a csoport valamely másik nőstény egyede tölti be a „dada” szerepét, és marad felszín közelben a borjúval. Kisebb merülésekkel lassan ők is tovatűntek.
Kezdetét vette hát a hidrofonos nyomon-követés. Hallottuk, hogy a közelben még további ámbráscetek is vannak. 360 fokos szögben próbáltuk lefedni a tengerfelszínt további párafelhő után kémlelve. Sikerült kiszúrni egy halvány pára csóvát a távolban. Igyekeztünk minél előbb a helyszínre érni, hiszen ha elmulasztjuk az utolsó farok-emelést (fluking), akkor egy újabb 45 percet várhatunk a következő légvételre. Ezúttal egy pár - ifjú hímre (Lisa Steiner azonosítása szerint) találtunk. Testméretük sokkal nagyobb volt az előző nőstényekétől. Az ámbráscetek esetében a szexuális dimorfizmus méretarányban mutatkozik meg, a hímek javára. Társas szerveződésükből kifolyólag (lásd a bővebben címszó alatt), a serdülő korba lépett hímek már nem maradnak a nőstények csoportjában, hanem saját „bandát” alkotnak.
A felmérések fénypontja az a hatalmas hím példány felbukkanása volt, aminek teljes testhossza elérte a majd 16m-t. Sikerült 50m-es távolságból megfigyelnünk, amint nyugodtan végezte lélegzetvételeit. Hosszú kilégzéseket hallatott, s oly nyugodtan haladt előre a víz felszínén, mintha ügyet sem vetne ottlétünkről. A bőr redőzöttsége, a hatalmas orrlyuk, és fej mind-mind szemmel látható volt. A zömök hátúszóját követő fejlett bütykök sorozata úgy festett, akár egy mesebeli sárkányé. Nem mindennapi pillanatok sorozata maradt meg emlékünkben, amint az utolsó légcserét követően magasba emelte farokúszóját, és lassan, fenségesen merült alá a tengerben. Farokúszója által keltett örvény nyomát nem csupán a tenger felszínén hagyta hátra, hanem az emlékeinkben egyaránt!

Pereszlényi Zsuzsanna

Élménybeszámoló

Május 2.

Ma kb. 100-200 méterről, olyan 15-20 ámbrást láttunk. Fújták a vizet ferdén, meg úszkáltak aranyosan, aztán fogták magukat és minden esetben lemerültek táplálkozni, ilyenkor kiemelik a farokúszójukat és mindenki erre vár: azonnal csattognak a gépek, mert erről lehet őket azonosítani. Én is csináltam képeket. Aztán jött egy csapat közönséges delfin, akik egyáltalán nem közönségesek, hanem gyönyörűek és a palackorrúakhoz képest kisebbek, max. 1,5-2 méteresek. A hajó orra előtt hancúroztak szépen, amíg el nem unták és tovább nem álltak. Nagyon csinosak: az oldalukon végig egy fehéres csík fut, aminek a közepe sárgás, ez különbözteti meg őket a csíkos delfintől, ami amúgy nagyon hasonlít rájuk. Olyan kedves kis formásak voltak, olyan dögönyözni valóak. Azt mondta Zsuzsi az egyik tengerbiológus, hogy csak a mai napon annyit láttunk mint ő a földközi tengeren eltöltött másfél év alatt. Tulajdonképpen fel sem tudom még fogni ezt az egészet, meg azt, hogy egyáltalán hol vagyok, de nagyon jó. Az idő állandóan borús, esőre állós. A nyílt vízen jó cúgos, pedig ma állítólag nagyon jó idő volt. Szóval nem nagyon kell egyenlőre a naptej, annál inkább sapka. Tegnap délután elmentünk egy helyi hepeningre. Olyan az egész mintha egy faluban lennénk, aminek az aprja-nagyja kivonul vasárnap délután sütögetni meg dumálgatni. Abban a pillanatban, amikor odaértünk a helyszínre, rázendített egy komplett rezesbanda és akkor tudatosult, hogy Május elseje van, szóval egy majálison vagyunk. Nagyon szürreális volt. Grillen sült szardíniát ettünk. Fincsi volt. Aztán átmasíroztunk abba az öbölbe, ahol régen (1984-ig) az elejtett ámbrásceteket húzták ki a partra és dolgozták fel. Itt egy múzeumba is bementünk, ahol volt egy életnagyságú ámbrás makett. Óriási volt és arról beszéltünk, hogy ha víz alatt látod, a búvárszemüveg fénytörésén keresztül a dolgok 25%-al nagyobbnak látszódnak, szóval elég durva lehet ilyet látni a víz alatt. Itt olyan az időjárás, hogy 10 perc séta alatt minden évszakkal találkozol, talán csak a téllel nem: süt a nap, megsülsz, egyszer csak elered a finoman szemerkélő eső és fázol a széltől. Vicces. Mezítláb mászkáltam az óceánparton a meleg homokban és a jéghideg vízben. Jee.. A parti kövek között találtam egy kék, használt, felfújt kotonguminak látszó valamit, amit azonnal felismertem. Mondottam: nézzétek egy portugál gálya. Még Roland a biológus kolléga is kételkedett, de bebizonyosodott, hogy igazam van. Há-Há.

Május 3.

Ma végre előbújt szemben a Pico vulkán. Örültünk, mert már kezdett gyanús lenni, hogy a kép a Pico sziget hófedte csúcsú vulkánjáról csak olcsó PR fogás. Kifutottunk a vízre ahol 30 percig közönséges delfinek úsztak velünk. Végül 30 percig követtünk két kifejlett tőkebálnát az egyik a borjával volt. Egy csoda volt. Átúsztak a hajó előtt közvetlen. Nem fotóztam csak élveztem. :))

Hajózásra alkalmatlan időt jósoltak, ezért úgy döntöttünk autót bérelünk és körbejárjuk a szigetet. Első megállónk egy romos templomnál volt. Engem a portugál gyarmatosításkori romokra emlékeztetett, valahová Dél-Amerikába tudnék elképzelni ilyet. Kinga javasolta, hogy keressük meg a vízesést, Roli kinézte az utat egy térképen. Nem találtuk, így segítséget kértünk egy helyi vendéglátó egység előtt álldogáló embertől. Barnára sült, bajszos, hiányos fogazatú volt, de nagyon készséges. Bálint vezetett így ő próbált kommunikálni az illetővel de nem értett semmilyen világnyelven. Mondjuk nem értem miért gondoltuk, hogy az Atlanti-óceán egy szigetén, egy hegyi kis faluban a kocsma előtt nézelődő embernek tudnia kéne angolul... A helyzet roppant vicces volt, mi hátul a kocsiban kuncogtunk, Bálint szentségelt, hogy többet nem áll szóba helybélivel, aztán Kinga az útikönyvben talált egy vízesést ábrázoló képet. Ezt megmutattuk és kaptunk valamiféle útbaigazítást.

(nagyításhoz kattints a képekre!)

Útközben megálltunk egy csodás kilátópontnál, csináltunk pár felvételt, Zsolt forgatott vágóképeket a lányokról. A hely igazán gyönyörű volt, magasan a sziklán voltunk alattunk dübörögtek a hullámok. Kocsival lehajtottunk a partra, ahol vagy fél órán keresztül néztük a hullámokat ahogy megtörnek a fekete sziklákon. Csodás élmény volt. Operatőrünket be is borította az egyik hullám, de a felszerelésnek szerencsére nem lett baja. Elképesztő magas volt a páratartalom, a hegyoldal homályba veszett. Szinte meditatív állapotba kerülhet itt az ember. Amúgy a színes kabátjainkban igazán jól mutattunk a fekete vulkanikus eredetű köveken. Tetszik nekem, hogy itt több helyen csinálnak remekül kiépített tűzrakó és sütő helyeket, komoly felépítményeket, padokkal. Tovább haladtunk a szigetet körül ölelő úton. Lenyűgöző a szigetet borító növényzet sokszínűsége. Megél itt a trópusi, a mérsékelt égövi növények minden fajtája. Mondják, hogy a talaj olyan termékeny, hogy bármit elvet az ember, kinő. Szabadon csokrokban nő a kála és a papagájvirág, amit otthon csak virágboltban kapni. Ciprusok és páfrányok remekül megvannak egymás mellett. Minden mohás, az út olyan vörös színű, mintha az Amazonas őserdőben lennénk és az út mellett is sok helyen dzsungel szerű a növényzet. Rengeteg tehén él a szigeten, szabadon legelésznek a réteken, ez kicsit ausztriai hangulatot ad a tájnak. Következő megállónk egy olyan csücske a szigetnek ahová az 1957/58-ban kitört vulkán láva folyama és a hamu lerakódott. Azóta sem nőtt itt túl sok növény. Kietlen vidék, csodás természeti képződményekkel. Homokkő keveredik a megszilárdult lávával. Az is érdekes, hogy a kitörés előtt egy kis szigetet alkotó szikla volt a part mellett. A lefolyt láva hozzákapcsolta a sziklát a szigethez és így félsziget képződött. Mélysége és elképesztő nyugalmat árasztó hangulata van a helynek. Kicsit olyan érzés mintha itt lenne az ismert világ vége. Kietlen holdbéli táj, az óceán végtelenjével. A homokkőbe a víz mini kanyonokat vésett, édes kis virágok nőnek benne.

A bálnavadászat több ezer évig a tengerparti népek életének fontos része volt. A bálnákat vadászták étkezési célra, zsírjukból lámpaolajat (1750-ben Londonban 5000 utcalámpa világított bálnaolajjal), kenőanyagot, festéket készítettek. A csontokból fegyverek, szerszámok, építőanyag, szappan és dísztárgyak, a belekből és hólyagból bója, a szilákból bútorok, ruha-részek és egyéb használati tárgyak készültek. Az ámbráscetek fejében található cetvelőből (spermaceti) és a beleikben található ámbrából kozmetikai alapanyagokat készítettek. A bálnavadászat évszázadokon át kockázatos vállalkozásnak számított, mivel az életükért küzdő sebzett jószágok gyakran zúzták össze a parányi csónakokat. A XV. századtól megjelenő gyorsabb, nagyobb és biztonságosabb hajókkal azonban a vadászat egyre inkább ipari jellegűvé vált. A szigonyágyú megjelenése (1860 körül) és a gőzhajók használata pedig forradalmasította az ipart. A korábban nehezen elejthető, gyorsabb és nagyon fajok – például a Föld valaha élt legnagyobb élőlényei, a kékbálnák (Balaenoptera musculus) - is elérhetővé váltak. Az 1920-as években megjelenő feldolgozóhajók révén a kizsákmányolás hatalmas méreteket öltött. Ennek eredményeként a XX. század második felére a bálnafajok jelentős része a kihalás szélére került! Az 1946-ban létrehozott Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság tette meg az első lépéseket a vadászat szabályozására. 1979-től védett övezeteket jelöltek ki a világtengerek számos régiójában, majd a 80-as évek közepére a bálnavadászatot – a „tudományos” célú vadászat kivételével - teljes mértékben betiltották.

Közönséges delfinek

Lisával már korán reggel kihajóztunk, bár az őrtornyokból nem kaptunk biztató információkat, és a bálnamegfigyelő hajók sem indultak el. Napfelkelte után csak egyszer láttak bálnákat a felderítők, így csak annyit tudtuk, hogy Pico-szigetétől délnyugatra vonultak, ennek ellenére reménykedtünk, hogy megtaláljuk őket. Keresés közben mindenki nagy örömére egyszer csak belefutottunk egy közönséges delfin csapatba! Szerencsére sokáig követtek minket, így sikerült lefilmeznünk ahogyan az orrhullámokban cikáztak. A közönséges delfinek az egyik kedvenceim olyan kecsesek, oldalukon különleges homokóra alakú sárga színű rajzolatuk kifejezetten elegánssá varázsolja őket. Végig az orrból lógtam kifelé, így a hullámlovaglást én is átélhettem. Cikáztak a lábam alatt a delfinek, már-már féltem, hogy belelóg a lábam a vízbe és véletlenül egyikük megböki az orrával. No, azért nem estem volna kétségbe.... :) Körülbelül másfél órán át követték a hajót, aztán egy hangos füttyel búcsúztak el. Egyikünk sem lepődött meg, mindig is tudtuk, hogy nagyon udvariasak! :) Mi is elköszöntünk és tovább hajóztunk, rendületlenül kémleltük a vizet. Bár régóta hajózunk és már rááll a szemünk a hátuszonyokra, az ismeretlen terep és időjárási viszonyok még mindig kihívást jelentenek. Lisa, a helyi cetkutatónk reggeltől délutánig egyfolytában pásztázta a vízfelszínt, a hullámok nehezítették a kutatásunkat, de Lisa ennek ellenére kiszúrt egy 3 egyedből álló tőkebálna csoportot. El is neveztük sas szeműnek. Anya és a borja... egymás után jöttek fel a felszínre távolabb pedig egy másik, valószínűleg ugyancsak felnőtt nőstény követte őket! Szerencsénk volt, mert azonos sebességgel haladtak, mint a vitorláshajónk, így sikerült értékes fényképeket készítenünk.

Már kora reggel a kapitányságon intézkedtem, hiszen minden alkalommal utaslistára van szükségünk, amikor egy új csapat érkezik a hajóra. Fél kilenckor találkoztam Lisa Steinerrel, Faial-szigetén élő ámbráscetkutatóval. Ő is csatlakozott az expedíciónkhoz, így most már kilencen vagyunk a csapatban! Név szerint is szeretném bemutatni az expedíció tagjait: Lisa Steiner cetkutató, Pereszlényi Zsuzsanna tengerbiológus, Kovács Roland búvároktató és tenger-ökológiai szakreferens, Somos Zsolt a Femme Fatal Kapitánya, Sásdi Zsolt vízalatti operatőr, Kubányi Bálint fényképész, Feraji Anikó és Félegyházi András a Kék Bolygó önkéntesei, engem pedig már ismertek Kováts Kinga a Kék Bolygó Egyesület vezetője.
Miután elintéztem az utaslistát, kilenckor pontban terv szerint kihajóztunk. Rádión kaptuk folyamatosan az információkat a bálnák előfordulásáról, ami óriási segítség minden alkalommal. Érdekes, hogy ugyanazt a technikát alkalmazzák még ma is a bálna keresésre, mint régen, amikor még bálnavadászatból éltek. Vannak őrtornyok a szigeteken, reggeltől estig valaki figyeli, pásztázza az óceánt. Ha kiszúr egy bálnát rádión rögtön jelzi a helyi bálnakutatóknak és a bálna megfigyelő hajóknak.

Már elinduláskor hallottuk, hogy láttak a toronyból bálnákat, mire a helyszínre értünk az összes bálnamegfigyelő hajó körülöttük volt. Tudtuk, nekik van elsőbbségük, de miután kaptunk a helyi kutatóintézettől engedélyt a cetmegfigyelésre, fotózásra és filmezésre mi is egészen közel mehettünk a bálnákhoz. A cetmegfigyelés komoly szabályokhoz kötött, ezért nem lehet engedély és tapasztalat nélkül körülöttük hajózni. Sajnos rengeteg bálna ütközik és pusztul el hajókkal való ütközések során, ezért is hoznak szigorú szabályokat a cetrezervátumokban.
Hatalmas szerencsénk volt a mai napon is, hiszen egy 6-8 egyedből álló ámbráscet csapattal találkozhatunk. Egy rövid ideig megfigyelhettük szociális viselkedésüket, mélymerülések előtti impozáns farokuszony emeléseiket. Már régóta szerettem volna úgy, mint a természetfilmekben közelről látni, ahogyan egy ámbráscet elmerül a mélyben! Elmondhatatlan élmény.... Utunk során találkoztunk még közönséges delfinekkel is, este pedig Zsuzsa izgalmas előadását hallgattuk az Azori-szigetek környékén élő cetfajokról és a különböző fajok azonosítási technikáiról.